Petőcz András: Magad vagy
Egy szép verseskötet a magányról, az elöregedésről. Nehéz mindezt Petőcz Andrásra vonatkoztatni. Pedig ő írta. Olyan előzmények után, mint a gyász, az elengedés, az önvizsgálat vagy éppen a világ állapota. Vagy az örök téma: a múló és fogyó idő, ami persze szorosan összefügg az előző mondatban jelzett dolgokkal. Mégis nehéz ez az összevetés a költő személyével. Aki változatlan termékenysége jeleként folyamatosan ír, aki mindenütt ott van, ahol irodalomról esik szó.
A hátlapon így vall: „A magány, a »magunkra maradás« mindannyiunk félelme, élethelyzet, amiből nehéz kilépni. Fiatalok is, idősebbek is egyarán szembenéznek ezzel a problémával… Ugyanakkor méltóság is az öregség és a magány. És öröm is lehet. Olykor…” Igen, így lesz több a versek sora egyetlen ember panaszainál, így lesz mindannyiunk számára átélhető valóság. A szembenézés őszinte, az önvizsgálat hiteles. Eszünkbe juthat az is, hogy akár egy vereség után sem tehet mást a vesztes, mint belülre tekint, önelemzést végez a másokra mutogatás helyett. S ez így van akkor is, amikor veszteségeink gyűlnek: szüleink, barátaink, szeretteink távozásakor. Mindezekben segíthet a hitkeresés, az ezzel összefüggő biblikus tartalmak hasonlóképpen. Mert ez így van ebben a kötetben is. Zsoltár- és evangéliumi részletek megidézésével.
És találkozunk a biztonság óhajtásával, az öregedés kényszerének enyhítő szándékával is. Már a kötet hangütésében: „…Úgy látom, mintha ketten lenne. / Van vele valaki. Talán az Isten. / Ő meg csak integet, egyre, / hogy siessek. Merthogy vár…” A „talán”-ban van persze egy kis bizonytalanság is, a várakozás pedig elodázható. A sors folytonossága viszont vitathatatlan. A kezdetek után következnek az Öregember-szonettek. Mívesen, néha kisebb szabálytalanságokkal, szabadon. A könyv mintegy felét teszik ki, áradásszerűen. A műforma sokadik reneszánszának bizonyítékaiként. S közben arról olvasunk, hogy ez már a végső magány, a nagy utazás előtti pillanatok sora, ahonnan nincs visszaút. S mindezt puritán, nemesen egyszerű hangon tárja elénk. Az őrző ember portréját rajzolja ezekkel az eszközökkel. Azonosul a helyzettel, az anya, az apa szellemi hagyatékával. „Anyám tanítása ott van / mindenik mozdulatomban. / Ott a szememben, / mikor is zajokra rebben…” (Anyám tanítása) Annak ellenére van ez így, hogy a kicsorbuló idő kétségkívül nagy ellenfél, ahogy ezt valamennyien így érezzük.
S ebben az időben kisebb tér jut a visszafogott közéletiségnek is. Hiszen költőnk mindig is benne élt ebben a sodorban, a kezdetektől máig. Kurziválva szedett szavai ezt sugallják a Hőségben: „…ma keveset loptam…” A megidézett figura egy főnök, akinek ténykedése igencsak káros, mivel: „…pusztul a táj, a falu, a város…” Ez a pillanat azonban ritkaságnak számít ebben a kötetben, de mindenképpen része a közérzetnek. Az öregedő ember hétköznapjainak. Szereplíra is, amit itt kapunk, és néhol úgy érezhetjük, hogy egyfajta menekülésnek a tanúi lehetünk. Komor kötet ez, vagy ahogy olvassuk: „…Szomor vagyok, egyre szomor…” (Szomor) Ez a keserű játékosság sem idegen Petőcztől.
S közben föl-földereng akár Tóth Árpád vagy éppen József Attila mindehhez hasonlító lírájának sok eleme, a „magam vagyok” kitágítása. Ez az ábrázolásmód kétségkívül könnyen megérinti a befogadót, aki ugyancsak kerülhet ilyen léthelyzetbe. S van úgy, hogy a költő akár egy hajléktalan bőrébe bújva közöl drámai dolgokat. S éppen itt mondja ki, hogy: „…Nem vagyok / magam. Csak várok valamit. Valami üzenetet.” (Fölemel, aki) Másutt a folyó feletti, magasból szemlélt világ tárul elénk, áttételesen valamiféle kiútkeresés jegyében. S ez a fizikailag is jelenlevő szemlélet belsővé válik, lírává lényegül át. Nem felejtvén az öregember-létet.
A Kötet záró ciklusának címe: Selah-versek. A zsoltáros ihletettség egyértelmű itt is. A csönd és az elmélyülés lírai eredményeit találjuk ebben a ciklusban, hitelesen és tömören. Valószínűsíthető, hogy valamiféle kiút reménységét jelzik ezek a versek. Bölcselkedő hajlamról tanúskodnak, a befelé fordulás pozitív jeleiként. Ilyesfajta szépséggel: „Lezárul, ha. // Mint aki alszik, / s felébred majdan. / Lehet, még vissza is. / Selah, // mondja tán, akkor.” (Lezárul, ha) És itt valóban elnyugszik minden.
Csak abban vagyok biztos, hogy Petőcz András lírája még nem nyugszik el…
Petőcz András: Magad vagy, Fekete Sas Kiadó, 2026
Hozzászólások